A gyerekszoba elcsendesedik, a fürdés-illatú, puha félhomályban csak a kislámpa világít. Mama vagy papa a kiságy szélére telepedik, és kezdetét veszi a nap legcsodálatosabb, legbékésebb része, a MESE.
Gyerekkorom legeslegszebb emlékei között őrzöm ezeket a perceket. Ha baj vagy bánat ér, vagy úgy érzem, elborítanak a gondok, lehunyom a szemem, és visszaidézem a béke, biztonság, nyugalom perceit. Akiktől mindezt kaptam, már nincsenek velem; de amit adtak, azt senki sem veheti el tőlem.
Anyukám és Apukám sok-sok mesekönyvet olvastak fel annak idején, egy idő múlva valamennyit kívülről tudtam. Ha elrontottak egy szót, azonnal javítottam: ez nem így van, hanem…ha beteg voltam, magnóra vették a meséket, hogy egész nap hallgathassam.
De a legvarázsosabb esték azok voltak, amikor Anyu vagy Apu fejből mesélt. Ha nem voltak fáradtak, vagy különleges alkalom volt, mindig ezt tették. És én imádtam. A “fejbőlmesék” között volt egyszerű, rövid, amiben egy hosszúhajú kislány (pont olyan, mint én) ugyanazokat a dolgokat csinálta, mint amiket én szoktam, és ez annyira, de annyira jó volt…volt tündéres, volt sárkányos, volt “szomszédnénis” és még sokféle. Szerencsém volt, mert a szüleim kiváló fantáziával és nyelvi adottságokkal megáldott emberek voltak.
És később, felnőttként, én is imádtam mesélni…hopp, most mennem kell – erről majd legközelebb.
