Ki meséljen? A tévé, vagy én?

2013 október 8. | Szerző: Horney C. Emese

Aggodalomra semmi ok: nem mondom meg a tutit arról, nézzen-e tévét a gyerek vagy ne, és ha igen, mikortól.  Azt hiszem, minden, átlagosan gondolkodó családban van tévé, és azt valamennyit minden gyerek nézi. Mert színesen villognak rajta a képek, mozog, zenél, hangos. Nincs is ezzel semmi baj.

De a mese… az igazi esti mese…azt mindig Anya vagy Apa meséli. Az csak ANNAK a gyereknek szól. Akkor is, ha könyvből mesélnek, mert a mesét akkor, ott csakis apa vagy anya tudja elmesélni. Csak ez a mese visz át igazán álomországba, csak ez ad biztonságot.

Mit szóltok egyébként a babatévéhez? Holnap, ha lesz egy kis időm, megpróbálom előkeresni a pro és kontra érveket. A legviccesebb, hogy én néha bekapcsolom, és bambulok előtte pár percet, mert jó nézni. Pedig nem vagyok baba, már jó ideje…

Sziasztok, jó éjszakát, holnap “babatévézünk”!

 

 

Mese-varázs

2013 október 7. | Szerző: Horney C. Emese

 

 

A gyerekszoba elcsendesedik, a fürdés-illatú, puha félhomályban csak a kislámpa világít. Mama vagy papa a kiságy szélére telepedik, és kezdetét veszi a nap legcsodálatosabb, legbékésebb része, a MESE.

Gyerekkorom legeslegszebb emlékei között őrzöm ezeket a perceket. Ha baj vagy bánat ér, vagy úgy érzem, elborítanak a gondok, lehunyom a szemem, és visszaidézem a béke, biztonság, nyugalom perceit. Akiktől mindezt kaptam, már nincsenek velem; de amit adtak, azt senki sem veheti el tőlem.

Anyukám és Apukám sok-sok mesekönyvet olvastak fel annak idején, egy idő múlva valamennyit kívülről tudtam. Ha elrontottak egy szót, azonnal javítottam: ez nem így van, hanem…ha beteg voltam, magnóra vették a meséket, hogy egész nap hallgathassam.

De a legvarázsosabb esték azok voltak, amikor Anyu vagy Apu fejből mesélt. Ha nem voltak fáradtak, vagy különleges alkalom volt, mindig ezt tették. És én imádtam. A “fejbőlmesék” között volt egyszerű, rövid, amiben egy hosszúhajú kislány (pont olyan, mint én) ugyanazokat a dolgokat csinálta, mint amiket én szoktam, és ez annyira, de annyira jó volt…volt tündéres, volt sárkányos, volt “szomszédnénis” és még sokféle. Szerencsém volt, mert a szüleim kiváló fantáziával és nyelvi adottságokkal megáldott emberek voltak.

És később, felnőttként, én is imádtam mesélni…hopp, most mennem kell – erről majd legközelebb.